Híres Marcaliak ...
Bernáth Aurél | Marczali Henrik | Lengyel József | Kozma Andor
| Kozma Sándor |
Bernáth Aurél
(Marcali, 1895. nov. 13. - Bp., 1982. márc. 13.): festő, grafikus, művészpedagógus, Kossuth-díjas (1948, 1970), Munkácsy-díjas (1950), érdemes művész (1952), kiváló művész (1964).
Pártos Alice orvos férje, Mária apja. 1915-16-ban Nagybányán Réti István és Thornsa János mellett szerzett művészeti ismereteket. 1921-ben Bécsbe költözött, expresszionista rajzait Graphik c. albumában jelentette meg. Ezekről a munkáiról 1923-ban Hevesy Iván elismerő hangon szólt. 1923-1926 között Berlinben élt. Első és második kiállítását-absztrakt expresszionista műveiből-is itt rendezték meg a Sturm kiállító helyiségében. 1926-ban hazatért, 1938-ig Bp.-en és Pöstyénben élt. Közben utazásokat tett Olasz-, Francia- és Németo.-ban, Angliában, Hollandiában.
A húszas évek közepétől stílusa megváltozott, az expresszionizmust a posztnagybányai iskola stílusa váltotta fel. A Gresham-kör (Szőnyi István, Egry József, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Berény Róbert) festőihez hasonlóan ő is a látványból indult ki, s azt alárendelte a képalkotás, a szín, a kompozíció törvényeinek.
Első jelentős művét, a Riviérát 1928-ban a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán mutatta be. 1927-ben a KÚT tagja lett. Első gyűjteményes kiállítását 1928-ban sikerrel rendezték meg az Ernst Múz.-ban. 1929-ben elnyerte a Szinnyei Társ. nagydíját, s a társ. tagjává választották. Olajképein és pasztellkrétarajzain a valóságélmények erőteljes hangulati töltéssel, szinte költői látomásokként jelennek meg. Domináns színei, a sárgák, kékek, dohány barnák leheletfinom játéka légiességet, finom líraiságot kölcsönöz képeinek (Tél, Hotelszoba, Éjszaka lepkékkel, Esti pad, Önarckép sárga kabátban, Terasz, Önarckép rózsaszín szobában).
A harmincas évek közepétől olajképeinek fénytől áthatott ragyogása, lazuros festése eltűnt. Ennek az időszaknak jellegzetes képei: Parkban, Nőgyermekkel, Táj jázmincsokorral, Festő nő stb. New York-ban szerepelt műveivel, majd 1937-ben Bp.-en a Frankel Szalonban, 1939-ben pedig gyűjteményes anyagával az Ernst Múz.-ban. Az 1940-es években festészeti témakörét elsősorban a Balaton-vidék meghitt, hangulatos színhelyei határozták meg (Szőlőhegy, Balatonvidék).
A 40-es évek második felétől képeinek hangvétele keményebbé, színvilága hidegebbé, élesebbé vált. A csendéleteket, szobarészleteket gyakran a Duna látképével, ill. a nyitott ablak motívumával komponálta egybe. A háború után a művészeti élet vezető egyénisége lett.
1945-től a Képzőművészeti Főisk. tanára. Művészpedagógiai tevékenysége során jelentős festőegyéniségeket (Csernus Tibor, Lakner László) nevelt. 1959-ben a Brüsszeli Nemzetközi Kiállítás m. pavilonjónak díszítéséért aranyéremmel jutalmazták, s 1962-ben a Velencei Biennálén Mo.-ot ő képviselte műveivel. Táblaképfestészete mellett grafikai falképfestői és írói munkássága is jelentős. Az ő falképei díszítik az MTA Régészeti Intézetét, az Országgyűlés irodaházát, valamint az Erkel Színházat.
1948-49-ben szerkesztésében jelem meg a Magyar Művészet c. folyóirat. 1937-től publikálta művészeti esszéit, amelyeket később három kötetben jelentetett meg (Irások a művészetről, Bp., 1947; A Múzsa körül Bp., 1962; A múzsa udvarában, Bp., 1967).
Önéletrajzi vallomásait hat kötetben publikálta (Így éltünk Pannóniában, Bp., 1956; Utak Pannóniából, Bp., 1960 stb.). Kolorit gazdag, érzékeny és intellektuális művészetével nemcsak a nagybányai festészeti hagyományok megújítója, de egyike a klasszikus m. mestereknek is.
Jelentős kiállításai voltak még: Ernst Múz. (1956), retrospektív; Prága (1957); London (1962); Kaposvár (1971), retrospektív, Bp.-i Történeti Múz. (1972), retrospektív; Tihany (1977), retrospektív; Hatvani Galéria (1978), retrospektív; az Ernst Múz.-ban 1985-ben emlékkiállítása volt. 1984-ben emlékmúzeuma nyílt meg Marcaliban. - Irod. Hevesy Iván: B. A. albuma (Nyugat, 1923); Oltványi Imre: B. A. újabb képei (Magy. Műv., 1935)~ Molnár Zsuzsa: B. A. csendéletei (MNG Közleményei, L, 1959); Genthon István: B. A. (Bp., 1964); Pataky Dénes: B. A. (Bp., 1972); Illés Endre: Rend és dráma. Vallomás B. A.-ról (Művészet, 1985. 7. sz.); Heitler László:
B. A. képeiről (Somogy, 1987. 4. sz.). Így éltünk Pannóniában című regényében megörökítette Marcali gyermekkori élményeit.
Szobra a róla elnevezett galéria előtt áll a Kossuth Lajos utcában, ahol állandó kiállítása is látható. (A szobor Pátzay Pál alkotása, 1984.)
Marczali Henrik
történész 1856-ban, Marcaliban született és 1940-ben halt meg. Ebből a két évszámból kitűnik, hogy életének tudományos, alkotó évei, évtizedei az újkori magyar történelem meghatározó időszakára estek. 
Egyike volt azoknak a múlt század második felében kutatni, műveket kiadni kezdő történészeknek, akik már nem az egyházi vagy jogi pálya mellett foglalkoztak a történettudománnyal, hanem ifjúságuktól erre készültek fel. Édesapja, Morgenstern Mihály rabbi gondolkodását meghatározta a reformkor szellemisége. Fiát, Henriket otthon tanította. A kisfiú már négyévesen írt és olvasott, öt-hat éves korában tudott héberül és németül, a játszótársaitól pedig az ízes somogyi magyar nyelvet tanulta meg. Nyolcéves korától latinul tanult, és ekkor már olvasta az első történelemkönyvét, a Magyarország történetéről szóló művet. Nem sokkal később egy német szerző világtörténeti munkáját is elolvasta.
1867-ben, tizenegy évesen került a pápai református kollégiumba, és ott érettségizett 1870-ben. Ekkoriban még inkább a természettudományok - főként a fizika és a földrajz - érdekelték. Ám 1875-ben, 19 éves korában úgy döntött, hogy elsősorban a történettudománnyal szeretne foglalkozni. Ennek az eredménye az a kétéves ösztöndíj volt, amelyet a vallás- és közoktatási minisztérium biztosított számára. 1875 ősze és 1877 vége között beutazta Európa történettudományi szempontból legfontosabb városait, hallgatta a legkiválóbb professzorokat.
Berlinben Mommsen, Nitsch és Dühring előadásait hallgatta, majd Lipcsébe utazott, ahol Pulszky Károllyal, Pulszky Ferenc fiával ismerkedett meg. Ezek után Mommsen ajánlólevelével Párizsba ment, ahol Georges Perrot és Gabriel Monod voltak rá nagy hatással. Fiatal történészként meghatározó élményei voltak az École des Chartres kútfővizsgálatai és a Nemzeti Könyvtár.
Az Anonymus-kérdés
1876 őszén visszatért Berlinbe, s ott a magyar történettudománynak egy mind a mai napig fontos és vitatott témájával, az Anonymus-kérdéssel kezdett foglalkozni. A fiatal Marczali Anonymus-tanulmánya döntő hatású volt a kor történettudományában. Alaposan feltárta Anonymus forrásait, és annak ellenére, hogy ő IV. Béla jegyzőjének tekinti a Gesta szerzőjét, mindmáig ez a munkája alapvető a kérdés kutatásában.
Berlinből Drezdába utazott, majd onnan 1877 augusztusában Londonba ment a British Museum könyvtárába, Oxfordban pedig Stubbs egyháztörténeti előadásait hallgatta. 1877 végén tért haza. Ettől kezdve történészi felfogására nagy hatással volt Ranke, illetve Macaulay módszere. A nagyszerű német történésztől megtanulta a híres hármas elvet, amelynek alkalmazását a jelen történészei sem hagyhatják figyelmen kívül: a források kritikája, az összefüggések felismerése, a világos kifejtés. Macaulaytól pedig azt tanulta meg, hogy nem elég csak a politikai viszonyokat ismertetni, fontos a gazdasági, a társadalmi, az erkölcsi és a műveltségi területek bemutatása is egy adott korszak kapcsán.
Berlinben és Párizsban szerzett tapasztalatait hazatérve megpróbálta felhasználni a magyar egyetemi oktatásban is, ahol nagy reformok folytak éppen. 1878-tól tanított az egyetemen, próbaelőadását Jeanne d'Arcról tartotta. 1895-ben nevezték ki egyetemi tanárrá magyar történelemből. Ekkorra azonban már több jelentős műve látott napvilágot. Először az Árpád-házi forrásokat kezdte kutatni, ám ezt a munkát a XVIII. századi magyar történelem kutatása kedvéért egy időre abbahagyta. Tízéves kutatómunkájának az eredménye egy háromkötetes mű megjelentetése volt II. József és II. Lipót uralkodásáról. Marczali óriási forrásanyagot nézett át és dolgozott fel ebben a munkában. Ez elsősorban nem pozitivista történelemszemléletének volt köszönhető, hanem annak, hogy a magyar történelem forrásait még nem tárták fel. Csak 1867 után kezdhették el az újkori magyar források kutatását, így érthető, hogy miért tartott ilyen sokáig a forrásokon alapuló munka megírása.
Pályacsúcs
Ugyanebben az időben, az 1880-as években vállalkozhatott arra, hogy a készülő nyolckötetes egyetemes történeti munkában is részt vegyen; három kötetben írta meg az emberiség történetét a reformáció korától 1830-ig. Ez a munka azért volt nagy vállalkozás, mert addig nem adtak ki önálló magyar történészek által írt és szerkesztett egyetemes történeti munkákat, csak külföldi műveket fordítottak le magyarra. 1892-ben adta ki művének folytatását, az egyetemes történelem 1830 és 1880 közötti időszakának történetét. Marczali abban is elsősorban a forrásokra, illetve a legújabb történeti munkákra támaszkodott. Munkájában nagyon fontos szerepet kapott a magyar történelemnek az 1825-től történő bemutatása is, fontosnak tartotta, hogy Magyarország történetét belehelyezze az európai események menetébe.
"A száz év előtti Magyarországnak hű képét adni, megkönnyíti a kutatónak a fennmaradt anyag óriási tömege, de oly tényezőkben sincs hiány, melyek az objektív látást megnehezítik. Alig van egy mozzanata is az akkori nyilvános életnek, mi tisztán csak történeti érdekű volna, a legtöbb eszme és érdek, melyért száz év előtt küzdött a magyar nemzet, él most is, bár átalakulva. Minden lépten-nyomon érezzük, hogy ha nem is azon fokról szólunk, melyen nemzetünk manapság, egy század munkája folytán áll, bizonyára azon tényezőkkel foglalkozunk, melyek nemzetünk mai életét és állapotát szülték. Tudjuk, hogy a modern Magyarország gróf Széchenyi István iniciativája folytán először is gazdasági tekintetben alakult át. És ha nem is fogadjuk el azon nézetet, hogy minden szellemi műveltség és tevékenység tisztán csak az elért anyagi műveltségnek kifolyása, bizonyos az, hogy egy nemzet gazdasági állapota mindig egész életének s fejlődésének leghűbb visszatükrözője és magyarázója." (Részlet a Magyarország története II. József korában című művéből.)
Marczali Henrik pályájának csúcsa a következő 15 év volt. A sok kitűnő, fontos munka közül kettőt mindenképp meg kell említeni. Az első az 1896-os millenniumra készülő munka, amelynek írásában részt vett. Ô írta meg Magyarország történetét a honfoglalástól 1301-ig két kötetben. Ez a tízkötetes mű hatalmas vállalkozás volt. Szilágyi Sándor, a sorozat szerkesztője a kor legjobb történészeit próbálta megnyerni a részvételre. Köztük Marczalit is, aki az Árpád-ház két kötete után elvállalta a Magyarország 1711 és 1815 közötti történetéről szóló nyolcadik kötet megírását is.
A másik hatalmas munka, amelyben Marczali részt vett, értelemszerűen egy egyetemes történettel foglalkozó 12 kötetes mű volt. A Nagy Képes Világtörténet köteteit Marczali szerkesztette, s hat kötetet ő maga írt. Olyan nagyszerű történészek voltak e mű szerzői, mint Fogarassy Albert, Borovszky Samu, Schönherr Gyula, Goldziher Ignác, Mika Sándor. Marczali a reformációtól a saját koráig írta meg a történeti eseményeket. "Ipar dolgában Franciaország önálló kezdett lenni a külföldtől. Annak hatalmasabb kifejlesztéséhez azonban szükséges volt a biztos piacok szerzése a termelt fölösleg részére...
Gyarmatok alapítása is szívén feküdt a királynak, kit inkább Coligny hagyománya vezetett ez irányban, mint Sully tanácsa. Hollandi mintára kelet-indiai társaság alakult, mely azonban nem bírt felvergődni. Annál nagyobb sikert mutatott fel a francia kolonizáció Észak-Amerikában. Quebec 1608-ban alapult. A francia gyarmati politika rendkívül emberséges volt a bennszülöttek iránt. A megtért indiánus egyenjogú polgárrá lett. Minden téren élet és virágzás észlelhető. A katolikus Franciaországban az a szellem uralkodik, mint a protestáns Angliában és Hollandiában. A takarékosság és a segédeszközök fejlesztése által az államnak a királyságban központosult ereje bámulatos fokra emelkedik. Ez csakhamar érezhető a külső politikában is." (Részlet a Nagy Képes Világtörténet VIII. kötetéből: IV. Henrik és Richelieu kora.)
Szellemtörténet
Utolsó nagy monografikus igényű munkája 1907-ben jelent meg, s az 1790/1791-es országgyűlés történetét dolgozza fel. Ezután már ilyen nagy összefoglaló monográfiákat nem készített. Azonban ettől kezdve sorra jelentek meg a magyar történelemről szóló művei külföldön, így Németországban, Angliában. Az első világháború idején már csak kisebb tanulmányokat írt, bár a Botond-mondával kapcsolatos jelentős műve a magyar katonai vitézség dicséretéről szól.
Az első világháborút követő forradalmak megrázták Marczali Henriket. Ő az 1867-es kiegyezés híve volt, liberális polgár, akinek az értékrendjét támadták az 1918-1919-es forradalmak, különösen Kun Béláék proletárdiktatúrája. Noha nem rokonszenvezett a kommunistákkal, később mégis megvádolták azzal, hogy együttműködött velük. Ez nem volt igaz, sőt a trianoni békekötés ellen gróf Apponyi Albert kérésére röpiratot írt, és a területi revízióra gondolva írta meg az Erdély történetét is. Trianon drámája még az 1930-as években is foglalkoztatta, ez kiderül a Herczeg Ferenccel folytatott levelezéséből.
Ekkorra Magyarországon már új történettudományi iskola alakult ki, a szellemtörténet, s az irányzat két legjelentősebb képviselője Marczali Henrik két legjobb tanítványa: Hóman Bálint és Szekfű Gyula. Ennek ellenére Marczali ezt a történetírói iskolát nem tartotta jónak, és egy 1927-ben írott cikkében bírálta is. A cikkre Hóman Bálint válaszolt, s ettől kezdve Marczali Henrik teljesen kiszorult a történettudományos életből. Anyagi körülményei is egyre rosszabbodtak. Amikor 1923-ban nyugdíjazták, ő végkielégítést kért. Ez az összeg azonban az évek során elfogyott. Ekkor gróf Apponyi Albert lépett fel az érdekében: megvették Marczali könyvtárát úgy, hogy azt haláláig használhatta. Így egy ideig havi 250 pengőt kapott. Amikor ez az összeg is elfogyott, Hóman Bálint folyósított neki 250 pengőt miniszteri alapjából egészen Marczali Henrik 1940-ben bekövetkezett haláláig.
A Magyar Tudományos Akadémia tagjai akkor még mentesültek a zsidótörvény hatálya alól, így az Akadémia mint levelező tagjától búcsúzott tőle. Sírkövének 1943-as avatásakor a rákoskeresztúri zsidó temetőben Szekfű Gyula mondott beszédet. Marczali Henriket 1945 után nemigen lehetett idézni, csak "szemezgettek" műveiből, akárcsak Hóman Bálint és Szekfű Gyula munkáiból. Éppen ezért nem volna haszontalan újra kiadni műveit, és alaposabban foglalkozni történettudományi munkáival. Emléktáblája a Hősök terén található. A városban utca is őrzi emlékét.
Lengyel József
Író, költő Marcali, 1896. augusztus 4. - Budapest, 1975. július 14.
Lengyel József élete regénybe kívánkozik, pontosabban: történelmi kalandregénybe, amely a század világtörténetének előterében a kemény erkölcsi helytállás példázatos hőskölteménye lehetne, 
középpontban egy sovány kis magyar értelmiségivel, akit a világon minden izgat és érdekel, ugyanolyan otthonos a latin nyelvtanban és a görög történetírók világában, mint az avandgardista irodalmi kísérletek világméretű zűrzavarában, ugyanúgy ismeri Széchenyi naplóit, mint Marx és Engels levelezését, egyként járatos a modern természettudományokban és a filmkészítés trükkjeiben - és miközben tollpehelyként sodorja a század váltakozó irányú szélvihara, élve, testben-lélekben egészségesen vészeli át azokat a veszedelmeket, amelyekbe izmos testű óriások belehalnak, beleőrülnek, eltévelyednek vagy legalábbis ábrándokat vesztett búskomorak lesznek.
Lengyel József azonban mindent kibírt, mindig képes volt újrakezdeni, és ahányszor újrakezdett, annyiszor lett jobb, nagyobb, művészibb, hogy végül túl a hatvanadik esztendején, fiatalos erővel felemelkedjék az élő remekírók közé, majd öregen, de soha meg nem öregedve, halálos betegen is derűs mosollyal - nemcsak szókratészi emelkedettséggel, hanem egy életét folytonosan kockára dobó reneszánsz kalandor-poéta játékosságával is - nézzen szembe, mint egy legeslegújabb kalanddal - a testi elmúlással. Halála pillanatában pedig zökkenő nélkül lépett át a hazai halhatatlanságba, hogy ettől fogva egy társaságban legyen két olyan egymástól merőben idegen klasszikussal, akivel előbb vagy később egyaránt szakított, szóban vagy írásban egyformán kritizált, és mindhalálig egyformán nagyon szeretett: Jókaival és Kassákkal. Somogyból jött Budapestre egyetemistának. Falusi polgárfiú volt, aki birtokba akart venni minden tudnivalót: bölcseletet, természettudományt, irodalmat. Együtt élt benne a hazulról hozott dunántúli táj, a vidéki gimnáziumok latinos szelleme, a fővárosban körébe áradó mindenféle század eleji izmus. Jókai romantikájával a szívében lett expresszionista költő, az elsők egyike, aki felismeri Kassák lélekformáló nagyságát.
És amikor eljön az első világháború, és a véráradatban bontakozik a forradalmi indulat, a tanítvány következetesebben tart a forradalom felé, mint a mester. Az elsők közt lesz, aki szakít Kassákkal, és tovább lép. De költészetén még sokáig nyomot hagy Kassák nemzedékeket formáló hatása. Költeményei ez időben a hazai avantgardista líra jó átlagterméséhez tartoznak, talán csak erőteljesebb, fiatalos-férfias erotikájával tűnik ki a forradalmár eszmevilágú expresszionisták között.
Tevékeny szerepe van már az "őszirózsás" polgári forradalomban, és 1918 végén egyike a kommunista párt Visegrád utcai megalapítóinak. A tanácsköztársaság legfontosabb újságírói és röpiratírói közé tartozik. A bukás után emigrálnia kell. Útja Bécs felé, majd onnét Németországba vezet. Hol kiadó, hol újságíró, azután jó ideig filmdramaturg. A filmforgatókönyvek tanulmányozása áthatja kialakuló prózáját, későbbi regényeiben mindig is marad valami a filmtechnikából, évtizedekkel később ír olyan történelmi regényt is, amelyet műfajilag "filmforgatókönyvnek" nevez.
Ezekben a német nyelvterületen töltött emigrációs években fejlődik ki novellaírói arculata. Ezekre a romantikus és expresszionista emlékekre pedig rárétegeződik egy újabb hatás: a népmeséké. Egy időben népmeséket mond el novellaformában. Ezeknek német fordításával lesz közismert íróvá. Ebben az időben már elméletileg is kitűnően felkészült kommunista, és 1930-ban a Szovjetunióba költözik. Ott írja első igazán jelentékeny művét: a Visegrádi utcát. Lényegében nagy riport a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásáról. De ennek a riportnak az írója egyben kitűnő emberábrázoló, aki többek közt a modern mélylélektanban is jártas. Az ábrázolt alakok miközben hitelesen azok, akik az életben voltak, egyben realista regénybe illő típusok.
És ekkor Lengyel belekezd egy valódi regénybe, a Prenn Ferenc hányatott élete, avagy minden tovább mutat című kalandos történetbe. Formáját tekintve igazi kalandregény, a hajdani pikareszk modern változata. Hőse egy kezdetben gátlástalan kalandor-vagány, aki úgy éli a század eszmékkel és fordulatokkal teljes világtörténetét, mint Voltaire mulatságosan filozofikus regényeinek Zadigjai és Candide-jai, amíg az események, a kalandok tapasztalatai önmaga fölé nem emelik, és igazi kommunista harcos nem lesz. De két évtized kelletik, amíg ez a regény elkészül. Közben neki kell Prenn Ferencnél is hányatottabb életet élnie. A második fejezetnél tart, amikor elkezdődik a személyi kultusz. Áldozatul esett Kun Béla, áldozatul esett az emigráció legkitűnőbb magyar költője, Barta Sándor, az Arany János költészetéért lelkesedő marxista esztéta, Pogány József. Egy napon Lengyel Józsefet is letartóztatták, bár soha bíróság elé nem állították. Elegendő gyanú volt, úgy látszik, hogy a Visegrádi utca című könyvéhez Kun Béla írta az előszót. Ítélet nélkül internálják egy sarkköri táborba, onnét később másik táborba kerül, majd táboron kívüli száműzött Szibériában.
Tizennyolc (!) évig tart ez az élet "halálon innét, életen túl". Ebbe vagy bele kell pusztulni, vagy bele kell őrülni, vagy ki kell ábrándulni. Lengyel József kis vékony termetével, fölényes kultúrájával, örök kíváncsiságával ép testtel, ép lélekkel éli túl a csaknem két évtizednyi ember alatti létet, és olyan tiszta szemmel néz körül a pokolban, mint Dante. A humanista, az embert és értelmet szerető elme sértetlenül őrzi az eszmét; ez teszi lehetővé, hogy az író jól megfigyeljen mindent, amit átél. És 1955-ben a soha el nem ítélt Lengyel Józsefet rehabilitálják, és a réges-rég halottnak hitt író egyszeriben hazajön Budapestre. Ötvenkilenc éves, ugyanolyan kis vékony, fölényesen mosolygó tekintetű, latinos kultúrájú, művelt beszélgetésekre és férfiasan szerelemre éhes, mint huszonöt éves fővel. Csak éppen végtelenszer többet tud a világról, mint egy emberöltővel előbb. És mintha mi sem történt volna, befejezi Prenn Ferenc hányatott életét. De most már ő is sokkal jobban tudja, milyen egy hányatott élet. A Visegrádi utca hazai kiadásával és a Prenn Ferenccel lép be az új magyar irodalmi életbe.
Egyelőre még nem azt közli, amit átélt és tapasztalt. Attól tart, hogy a bármilyen művészien kimondott igazságot félremagyarázzák, és a személyi kultusz kritikáját majd az eszme kritikájának tekintik. Nem akar zavart kelteni a kommunista tudatban, és nem akar fegyvert adni ellenséges kezekbe. Egyelőre tehát nagyobb történelmi távlatban szól a zsarnokságról, és megírja a "forgatókönyvet", vagy ha tetszik, filmregényt Attiláról. Ezzel bekapcsolódik a magyar irodalom nagy hagyományaiba. Az ő fő forrása is Priszkosz rétor hajdani görög riportkrónikája, akárcsak Gárdonyi A láthatatlan emberének, de ellentétben a közhagyományokkal, az ő Attilája a hatalom mámorában zsarnokká váló nagy ember, akárcsak Vajda János Attila-drámájáé. Jól tudjuk, hogy Vajda drámáját a múlt században milyen felháborodás fogadta. De az azóta eltelt idők ebben is Vajda Jánost igazolták. Lengyel József ezzel a filmregénnyel ugyanúgy kapcsolódik a Vajda-hagyományhoz, mint Adyék Vajda lírájához.
1956 vihara után megint újrakezdi munkáját. Mert amit hazajövetele után írt, azzal lezárta régebbi életszakaszát. 1957 után azonban megszólalt a novellista. A munkásmozgalom hősei, árulói, vértanúi, kihasználói mellé felvonulnak a sztálinizmus áldozatai, az internáló táborok különféle alakjai. Lengyel József ezekkel egyszeriben a nagy múltú magyar novella mai legkitűnőbbjei közé lépett. Egy-egy alakjának megrajzolása egyszerre vall az éles szemű társadalomábrázolóra, a biztonságos pszichológusra és a stílus művészére. Választékos nyelvezete, fegyelmezett szerkesztőkészsége, filmszerű láttatni tudása egyesül ezekben a bravúros novellákban.
De ezzel a láttatókészséggel nem is kerülhette el a regényt, még a történelmi regényt sem. És akinek egyszerre szívügye a magyar múlt és a nagy célok érdekében folytatott vita az eszmékkel, annak itt nálunk előbb-utóbb szembe kell néznie az öngyötrő töprengés klasszikusával, Széchenyivel. Nem egy olvasó Lengyel József egész életművéből a Három hídépítőt szereti legjobban, ezt a remekmívű, kis terjedelmű, mégis a nagyság érzetét keltő történelmi regényt Széchenyiről és a két Clarkról, a Lánchíd létrehozóiról. És nagy jelképpé válik benne a Lánchíd, a nagy, közérdekű cél, amelyet annyi akadály ellenére mégis meg lehet valósítani. Korképnek is, emberábrázolásnak is a legszebb magyar történelmi regények egyike. Azután írt még két hasonlóan rövid terjedelmű regényt: az Újra a kezdetet, egy hajdani vöröskatona útját a lelkesedéstől a tudatosodásig, és az Ante, apud... ultra, trans címűt.
Ez utóbbi egy utópiákról ábrándozó építészmérnök törekvése, ábrándozása, s közben tudatfejlődése, egy elképzelt jobb és szebb jövő vágya egy városépítési terv kibontakozása kapcsán. A latin cím és a hős latinos kultúrája világosan vall a mindig is latinos kultúrájú író benső élményére, ahogy a vágyakat szembesíti a világgal. 1957-ben József Attila-díjjal, 1963-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.
Kozma Andor
költő, műfordító Marcali, 1861. január 12. - Budapest, 1933. április 26.
Kozma Andort az irodalomtörténet odasorolja a "népnemzeti" konzervativizmus végső képviselői közé; kései időszakának mértéktartó, de mégis az ellenforradalommal azonosuló érzelmi töltését visszamenőleg is jellemzőnek vélik; népszerűségét előbb Gyulai körében, utóbb Rákosi Jenő körében bizonyító erejű bűnjelként értékelik; és az sem vált utólagos megítélésének javára, hogy az indulatosan reakciós Bárd Miklósnak (akit Kozma Ferencnek hívtak) az öccse volt. Mindez a látszat valóban ellene vall - de az ítélet mégis téves. Kozma Andor ugyanúgy szemben állt a népnemzeti maradisággal, akár Heltai Jenő, Arany János költészetéhez ugyanúgy az Őszikéknél csatlakozott, mint A Hét egész köre. Maga is munkatársa és eszmetársa volt A Hét ifjú költőinek a kilencvenes években.
Abból a nemesi világból származott, amely áhítatos érzelemmel őrizte 1848 emlékét, de józan gyakorlatisággal állt a kiegyezés mellé. Társadalmi eszményük a polgárosodó haza volt. Ebből a körből került ki a század végső negyedének liberális közhivatalnok-rétege és azok a vállalkozóbb kedvű, nemesi hagyományokat érzelmesen őrző, de a nemesi életformán túllátó és túllépő kivételek is, akik kifejezetten polgári foglalkozást kerestek. Kozma Andor apja főügyész volt, ő maga pénzügyi-kereskedelmi pályára készült, biztosítási szakember lett, és élete folyamán hosszú évekig volt a legnagyobb magyar biztosítótársaság főtitkára. De közben újságíró, méghozzá a polgárság kifejezetten liberális, tehát viszonylag - sőt a nyolcvanas-kilencvenes években nemcsak viszonylag - baloldali szárnyán. Az egyértelműen polgári liberális demokrata Az Újság hamar népszerű munkatársa, majd Kiss József körében az akkori irodalmi haladás főorgánumának, A Hétnek költői közt képviseli a programszerűen városi költészetet. Útja legalábbis első évtizedeiben, szinte kihívóan ellentétes bátyjáéval, aki kétségtelen tehetséggel, de eleve nemesi-reakciós indulatokkal következetesen képviseli előbb a maradiságot, majd az ellenforradalmat. Ez az idősebbik fivér - aki Bárd Miklós néven volt a hivatalos úri Magyarország ünnepelt költője - ugyan mérnöknek indult, de hamarosan hivatásos katonatiszt lesz, tábornokságig viszi, hűséggel szolgálja Ferenc Józsefet is, Horthy Miklóst is, tajtékozó gyűlölettel áll szemben már a liberális demokratákkal is, még indulatosabban a szocialistákkal, maga a testet öltött népellenesség és ellenforradalmiság. Bár furcsa módon kifejezőeszközeiben közelebb áll a szimbolistákhoz, még a Nyugathoz is, mint A Hét polgári hevületű, a szociális problémákra érzékeny és polgári viszonylatokban haladó költői.
A két Kozma fivér útja nagyon is jellemző a nemesi világ tájékozódására a polgárosuló hazában. Kozma Andor Az Újság hasábjain Koboz aláírással verses heti krónikákat ír, amelyekben ironikusan, néha egyenest szatirikusan kommentálja a politikai eseményeket. Ezt a verses politikai csúfolódást, amely közeli rokonságban áll az ugyanakkor kibontakozó, vidáman kritikus szellemű hazai kabaréköltészettel, Kozma Andor és Heltai Jenő kezdi. Ehhez a jó verselőkészség, a friss újságírószellem és némi nélkülözhetetlen ellenzékiség mellett humorra is szükség van. Kozma Andor pedig ötletesen friss humorú tud lenni. A Borsszem Jankó című divatos vicclap is szívesen közli az irodalmi és politikai élet jelenségeiről rögtönzött, csattanós verseit. Az irodalmi világban szállóigeként terjed szójátékos szatírája a zseniskedő ifjú költőkről, akik egymást dicsérik a viszont-dicsért reményében:
Dicsérik egymást kölcsönben:
- Uram, lángész lobog önben,
- Uram, önben
nemkülönben!...
A kilencvenes években megjelent verseskötetei jellegben és jelentőségben Heltai Jenő, Ignotus és Makai Emil ugyanebben az évtizedben megjelent verseskönyveivel egyenrangúak, és politikai szellemben is ezekkel rokonok. Még érzelmes vallásossága sem különíti el a vallási emlékekhez ugyanúgy ragaszkodó Kiss Józseftől vagy Makai Emiltől; és a századforduló idején a liberális költő és olvasó számára nem jelent különbséget, hogy ez a vallásosság keresztény vagy zsidó hittanórákon nevelkedett.
Kozma leginkább abban különbözik fiatal költőtársaitól, hogy alkata a legkevésbé lírai. Ha nem politikai vagy irodalmi szatírát ír, érzelmeit tárgyiasabban, gyakran kifejezetten epikusan fogalmazza meg. Ezzel kapcsolódik legerősebben az Arany János-hagyományhoz, illetve az Arany-hagyományt folytató Kiss Józsefhez. Leghíresebb költeménye, a Karthagói harangok műfajilag verses novellának mondható, de talán az egész századfordulón a legszebb hitvallás 1848 emléke mellett: tragikus, finoman pszichologizáló, igen szemléletes és kitűnő verseléssel megfogalmazott történet a volt honvédtiszt és forradalmi képviselő történelemtanárról, akinek emlékezetében összekeveredik a tananyag adta pun háború története a tanítani tilos világosi nemzettragédia emlékével.
Csak aki jól ismeri azoknak az évtizedeknek - 1867 és 1914 között - polgári tudatvilágát a negyvennyolcas emlékek és a hatvanhetes valóság mindenáron való összeegyeztetésével, az értheti meg, hogy oly sok értelmes polgár tudott egyszerre Habsburg-ellenes és közben Tisza-párti lenni nemhogy Tisza Kálmán, de még Tisza István éveiben is. A polgárság és a polgárosodni akaró nemesség jó része a Tiszákban a polgárosító erőt vélte felismerni. Hiszen nemcsak Jókai - aki úgyszólván akarata ellenére sodródott kormánypártivá -, hanem Mikszáth is Tisza-párti képviselő volt, miközben ugyanennek a világnak realista kritikusa tudott lenni. Csak így érthetjük meg, hogy Kozma Andor, a verses politikai szatírák és a Karthagói harangok költője, a polgárosodás reményével nézte Tiszáék álliberalizmusát, amit a hatalom elismerően vett tudomásul, olyannyira, hogy 1910-ben még képviselőt is csináltak belőle. De mint a hivatalos úri Magyarország képviselője, túl tud lépni még Kiss Józsefen is azzal, hogy azonnal felismeri és elismeri Ady költői nagyságát és a Nyugat jelentőségét. Nem zavarja, hogy a parlamentben a kormánypárt oldalán ül - elítéli, megbélyegzi a társadalmi egyenlőtlenséget, és egyértelműen szemben áll a földesúri reakcióval, az agrárproletariátus embertelen kizsákmányolásával. Talán az lett volna a természetes, ha a haladó költők szembefordulnak vele kormánypárti helyzetéért, a kormány pedig megtagadja kétségtelenül a haladással rokonszenvező eszmevilágáért ehelyett az következett be, hogy az ellenzék, beleértve a Nyugatot is, elismerte költői tehetségét, eszmeileg szövetségesüknek látták, a jobboldal pedig ünnepelte, hogy "modern" költő létére mégis kormánypárti. Ezt a helyzetet is tudomásul kell venni ahhoz, hogy valamennyire is megértsük az 1914 vagy még inkább az 1918 előtti Magyarország ellentmondásait.
A törést Kozma Andor életében a forradalmak hozzák. Se nemesi hagyománya, se polgári világnézete nem azonosulhat még Károlyival sem, de se negyvennyolcas hagyománya, se demokrata eszményvilága nem engedte, hogy utólag olyan tajtékzó gyűlölettel forduljon a proletariátussal, szocializmussal, sőt még a haladó polgársággal is szembe, mint bátyja, a tábornok-költő. De a 67-es Magyarország felbomlását sehogy sem tudta lélekben átélni. A forradalomtól félt, de az ellenforradalom eszközei visszariasztották. Ettől kezdve visszavonul a közélettől még a költészetében is. A következő években leginkább műfordításokban éli ki kitűnő verselőkészségét és nyelvi gazdagságát. Lefordítja a teljes Faustot. A számos magyar Faust-fordítás közül - azt hiszem - ez a leghívebb, legszebb és színpadon a legjobban mondható. Majd lefordítja Lenau Faustját is. - A húszas években írt három elbeszélő költeményt, két hőskölteményszerű múltidézést a magyar előidőkről (Turán, Honfoglalás) és egyet Petőfiről. Ezeknek már csak a nyelve és verselése vall a mesterségéhez kitűnően értő művészre, de nem élteti egyiket sem a mögötte álló költő: nem tudott már kora ellen haladó lenni, de nem tudott hivő ellenforradalmár sem lenni. Valamikor világos, okos tanulmányokat is írt (a legjobbakat Arany László-ról, Gyulai Pálról, Eötvös Józsefről, Kiss Józsefről). A húszas években még sikerül egy Arany Jánosról szóló érdekes költői arcképe. De a hetvenedik éve felé közeledő Kozma Andor valójában elhallgat.
Nincs is igazán megfelelő helye irodalomtörténetünkben. Pedig nemcsak jó költő, hanem virágkora idején - a kilencvenes években - még jelentékeny költő is volt. De nem tartozott igazán sem ide, sem oda, s a politikailag is határozottan tagolódó magyar irodalomban képe így csak elmosódott körvonalakkal maradt az utókorra.
Kozma Sándor
királyi főügyész Kőröshegy 1825. szeptember 2. - Budapest 1897. augusztus 5.
Kozma Andor és Kozma Ferenc (Bárd Miklós) édesapja. Végigküzdötte a szabadságharcot, majd annak befejezése után besorozták az osztrák hadseregbe. Leszerelés után Marcaliban és Kaposváron folytatott ügyvédi gyakorlatot. 1861-ben a Deák-párt színeiben országgyűlési képviselővé választották. 1872-1896 között az állami főügyészség felállítása után első főügyésszé nevezték ki. Fellépett a börtönviszonyok javítása, a nyomozásoknál alkalmazott kínzások megszüntetése érdekében. Érdemei vannak a magyar ügyészség fejlődésében, munkásságával az ügyészi függetlenség jelképévé vált. 2000-ben, születésének 175. évfordulóján Marcali városa mellszobrának felavatásával tisztelgett az emléke előtt.
